Immár negyedik napja szólnak a híradások a BKV sztrájkról. Van is miről beszélni, hiszen a fővárosban kaotikus állapotok uralkodnak, az álláspontok pedig – a legutóbbi híradások szerint – továbbra sem közelednek. Meddig mehet ez így?
A sztrájkhoz, mint érdekérvényesítő eszközhöz minden munkavállalónak joga van. Egyes rétegek rendszeresen élnek is Isten (és főleg törvény) adta jogukkal. Melyek ezek a rétegek? Természetesen azon szakmák (hivatások) képviselői, akik lététől, vagy nem lététől az egész ország működése függ. Nem véletlen, hogy viszonylag ritkán sztrájkolnak a házmesterek, a takarítók, vagy a gyárak gépsori munkásai. Megmozdulásaik kevés számát vélhetően nem a megelégedettségüknek tudhatjuk be, hanem annak, hogy ha beszüntetnék is a munkát, aligha tűnne fel valakinek.
Szintén ritkán (sosem) sztrájkolnak az egyéni vállalkozók, s ennek is elég egyértelmű oka van: ha ők nem dolgoznak, nincs, ki kitermelje helyettük a bért. Ezzel szemben, amikor egy nagy közlekedési vállalat dolgozói döntenek úgy, hogy odacsapnak a képzeletbeli asztalra, az ország apraja-nagyja összehúzott szemöldökkel lesi óránként a híreket, s míg a kezüket ökölbe szorítja a düh, a szívük a sztrájk mielőbbi felfüggesztéséért imádkozik. Lehet a sztrájkolókat szidni és lehet velük szolidaritást vállalni (ahogyan azt például Gaskó István, sztrájkfüggő szakszervezeti vezető teszi, aki minden bizonnyal együttérző munkabeszüntetést rendelne el a MÁV-nál akkor is, ha mondjuk a szarvasmarha tenyésztők, vagy a fodrászok tiltakoznának), az igazság azonban szinte minden esetben „odaát van”. (Azaz szinte lehetetlen megállapítani.)
Egy biztos: az állami kézben lévő cégek vezetői horribilis összegeket vesznek fel jövedelemként havonta, azzal a szent meggyőződéssel, hogy nekik ez JÁR, miközben ugyanazon cégek alacsonyabb szinteken lévő dolgozói (akiktől valójában a rendszer működik) kénytelenek minimálbérrel, vagy attól alig többel boldogulni. Mert nekik meg AZ JÁR. Nincs ez így rendjén, hiszen vezető, vagy alkalmazott, a gyerekét mindenki a legjobb körülmények között szeretné nevelni, ruházni, iskolázni, hogy az egyéb szükségletekről ne is szóljunk. Innen nézve tehát a sztrájk több mint jogos, már-már kötelező. És mégis.
Valóban joga van ahhoz néhány (száz) embernek, hogy más, hozzájuk hasonlóan éhbérért gürcölő dolgozónak az életét ellehetetlenítse? Jogos az, hogy diákok nem jutnak el a tanintézményekbe, betegek a rendelőkbe, hozzátartozók a családtagjaikhoz, csupán azért, mert egy réteg javítani kíván a SAJÁT körülményein? Aligha.
S vajon mi a helyzet a sztrájkolókkal? Azokkal, akik nem belső meggyőződésből nem veszik fel a munkát, hanem mert megfélemlítették őket (ilyen is van!), s ki védi meg a bátrakat, akik beülnek a volán mögé (felszállnak a vonatra stb.), s ártatlanul kénytelenek eltűrni a sztrájkot ellenzők pocskondiázását?
A „torta” több szeletes, egyik félnek sincs könnyű dolga, s ha egy szelet megromlott, akkor bizony ki lehet dobni az egész „süteményt”. Szerencsére ez a munkabeszüntetés engem nem érint, mert vidéken élek, a családommal együtt. De emlékszem vasutassztrájkokra, amelyek megnehezítették a mindennapjaimat, és amelyek miatt sok pénzt veszítettem. (Mert a meglévő vonatbérletem ellenére buszra kényszerültem.)Azért azt se felejtsük el, hogy míg a BKV nagy része áll, addig a Föld mozog, sajnos szó szerint is. Míg mi anyagiakon vitázunk, és nehezítjük meg saját életünket, addig a világ másik részén pusztító földrengéssel, éhséggel, háborúval, vagy más drámai helyzettel néznek szembe ugyanolyan békére, nyugalomra vágyó emberek, mint mi vagyunk. Ők is boldoggá szeretnék tenni a gyermekeiket, és valószínűleg örülnének, ha a legnagyobb gondjuk az lenne, hogy ritkán jár a villamos.
